Herta Müller megmutatja

Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllertől mindez idáig nem olvastam el egyetlen sort sem, és nagyon valószínű, hogy eztán már nem is fogok. Különösebb okom nincs rá, hogy ennyire kizárólagos legyek vele szemben, csak nem hiszek az olyan irodalomban, ami a politika farvizén keresztül kúszik be a közismertség kikötőjébe. Mint köztudott, Herta Müller Romániában született és a Securitate elől menekült Németországba, ahol elért mindent, amit egy író elérhet. Fogalmam sincs, milyen nyelvi teremtő erővel rendelkezik, és hogy a prózája miféle esztétikai értéket hordoz, de látatlanból megkockázatom: a Nobel-díjat odaítélő bizottság számára ez nem is volt szempont. Herta Müller politikai okokból kapta meg a legrangosabb és legellentmondásosabb irodalmi díjat, ám ebben sincs semmi rendkívüli, mert az utóbbi negyven–hatvan évben ez a szokás.

Mi tagadás, irigy vagyok egy kissé erre a hölgyre, pedig ami a merészséget illeti a nyomába sem léphetek. Soha nem vetemednék például arra, hogy direkt módon írjak egy politikai pártról, vagy általam elnyomónak vélt rendszerről. Ha valami gondom van, vagy volt az államhatalommal, azt mindig a kisember szemszögéből és a fikció eszköztárával próbáltam kifejezni (mint például a Meghalni Vukovárnál című regényemben is), nem csoda, hogy nem vittem vele semmire. Ahhoz, hogy valaki nekimenjen a rendszernek, nemcsak tökösnek kell lennie, hanem önpusztító módon erőszakosnak is, különben a rendszer csap egyet a farkával és az ilyen alakoknak, mint amilyen én is vagyok, egyszerűen végük. De ehhez a történethez szerencse is kell. Hiába állhatatos valaki, és hiába gyárt olyan regényeket a diktatúra ellen, mint amilyeneket például Szolzsenyicin, ha egyszer úgy alakul az élete, hogy nem figyelnek föl rá. Ez esetben közönséges összeesküvő lesz belőle, akire szintén rásuhint egyet a rendszer a farkával és kampec.

Herta Müllernek minden összejött: Németországban új hazára lelt, a könyveit, amelyben a meghurcolt és elkergetett romániai szászokról beszélt – és persze a Securitate ellen – jól fogadta a szakma, és mert Németországban megvan az olvasótáborhoz szükséges populáció, biztosan akadt néhány híve is, bár azt nem lehet mondani, hogy kényelmes kis fészket alakított ki magának a világirodalomban. Ha nem jön be neki ez a Nobel-díj dolog, éppen olyan noname alak marad, mint amilyen én is vagyok. És ezt nem is nagyzolásból mondom: mielőtt Kertész Imre megkapta volna a Nobel-díjat róla is csak egy rövid bekezdésnyi szöveg szereplet az irodalmi lexikonban, csakúgy, mint énrólam, a senkiről. Az újabb kiadásban már helyreállt a rend: Kertész Imre több oldalnyi szöveget kapott.

De nem azért fogtam bele ebbe az okfejtésbe, hogy a végén sopánkodásba fulladjon. Egyszerűen arról van szó, hogy ma találtam egy hírt, amely szerint Herta Müller újabb könyvvel sokkol. Nyilvánosságra hozta egykori költő barátjának, Oskar Pasitornak a securitates dossziéját, amelyből kiderül, hogy a költő közel tíz évig a titkosszolgálat besúgója volt. Nekem már ez a ki volt besúgó és ki nem dolog is fárasztónak tűnik, de a hab a tortán az, hogy Pasitor 2006-ban meghalt. Nem értem, mi szüksége van Herta Müllernek arra, hogy egy halott ember koporsójában turkáljon? Ha az illető még élne, azt mondanám, egye fene, bár ez a dolog sokakat akkor sem érdekelne. Húsz év telt el a Securitate-korszak óta, az a rendszer azóta már megbukott, Románia pedig tagja lett az EU-nak, és talán érdekesebb lenne azzal foglalkozni, hogy miként találja meg, vagy csak keresgéli benne a helyét. Az ilyen könyvek, hogy valaki ügynök volt, esetleg kém, elintézhetők ezzel az egyetlen mondattal: XY a titkosszolgálatnak dolgozott. Vagy csupán arról van szó, hogy Herta Müller még mindig meg akar felelni? Csak tudnám, hogy kinek?

Lopnak, csalnak, hazudnak

A Georgiai Műszaki Egyetem szakemberei nemrégiben világra szóló fölfedezésről számoltak be: először sikerült úgy programozniuk egy pirinyó járművet, hogy az hamis nyomokat hagyjon maga után, magyarán megtanították a robotot hazudni. Aki mindezt bagatell ügynek tartja, nem lát a szemétől. Ez az első komolyabb lépés a mesterséges intelligencia kifejlesztése felé, mert a bonyolult logikai feladványok villámgyors megfejtését és a fény sebességét megközelítő aritmetikai megoldásokat nyugodtan el lehet felejteni. Az intelligens élet ott kezdődik, ahol a hazugság, és ott is ér véget.

Jókora közhely, de attól még igaz, hogy az emberi társadalom a hazugságok egymásra tornyozására épül. Ha nem lennénk birtokába ennek az elemi képességnek, menten agyonvernének bennünket azok, akikben az ilyesmi túlteng. Az igazmondó juhász a mai világban kevesebb ideig élne, mint egy közepesen fejlett tiszavirág, nem beszélve arról, hogy a kollektív igazmondás abszolúte értelmetlenné tenné a politizálást, miáltal megszűnne körülöttünk biztonságot adó rend és betolakodna helyére a káosz. Egyszerűen arról van szó, hogy az igaságnak jobb a propagandája, mint a hazugságnak, pedig egy idő után a legotrombább hazugság is hasonlítani kezd az igazságra, ami azt bizonyítja, hogy genetikailag nem is állnak olyan távol egymástól.

De van ennek a dolognak egy másik vonzata is, mégpedig az emberiség fennmaradásának a kérdése. A jelenlegi, ön- és bolygópusztító törekvéseinket személve nem lehet kétséges, hogy a napjaink erősen meg vannak számlálva. Lassan, de kérlelhetetlenül biztosan kiirtjuk magunk körül a természetet és megmérgezzük a levegőt, aminek következtében rút és förtelmes halált fogunk halni. Csak a gépek élhetik túl azt a kataklizmát, ami a szerves anyagokra leselkedik, mert nekik nincs szükségük sem oxigénre, sem friss ivóvízre. A baj csak az, hogy a gépek nem jöhetnek létre emberi beavatkozás nélkül, legalábbis addig, amíg a mesterséges intelligenciát föl nem fedezzük. Próbálkozásaink mindez idáig a tökéletes tévúton haladtak, mert az ész és az értelem oldala felől igyekeztünk megközelíteni a témát. Nekem sokáig az volt a vízióm, amíg a logikai áramkör mintájára valaki föl nem találja az emocionális áramkört – mert az értelmes ember cselekedeteit mindig valamilyen érzelmi kitörést motiválja – addig elvi esély sem lesz a robotok önállósodására. Az Asimov-féle robotika törvények ebből a szempontból teljesen elhanyagolhatók, mert az ember szempontjait és érdekeit védik a gépekkel szemben. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy egy gép most még nem képes eldönteni, mikor és miért érdemes önmagát reprodukálnia.

A hiányzó láncszem ez a kísérlet volt, ami Georgiai Műszaki Egyetemem zajlott, mert ha a robotok is megtanulnak lopni, csalni és hazudni, teljesen mindegy lesz, milyen gyorsan tudnak elvégezni egy adott matematikai műveletet. A földi intelligencia továbbvitele érdekében nagyon remélem, hogy megérem azt az örömteli napot, amikor egy masina a saját akaratából fog kitolni velem. Nem úgy, mint manapság, amikor mögötte mindig ott áll egy ember.

Az irodalom válsága

Elképedve olvasom, hogy a brit írók fillérjeikért harcolnak. Az ottani megszorító intézkedések(?) keretében a kulturális tárca megvonta tőlük a kölcsönkönyvtári illetéket, ami alkalmanként 6 pennyt, azaz két forintot tett ki. Látszólag ez egy bagatell összeg, de sok kicsi Nagy-Britanniában is sokra megy. Lehet, hogy arrafelé nem ilyenek az olvasási szokások, mint minálunk, az emberek például nem veszik meg a könyvet, hanem kikölcsönzik, mert így a sok hatpennyből elég szép summa kerekedhet.

Magyarországon sokkal jobb a helyzet. A mindenkori hatalom nagy bölcsen be sem vezette ezt a könyvtári illetéket, így az íróknak nincs miért lázadozniuk. Nálunk ez a dolog oly módon nyert megoldást, hogy az állam, csakúgy, mint isten az embernek, szabad akaratot adott az írónak, mondván, találja föl magát, ahogy tudja. Régebben a magyarföldi írók szinte dúskálhattak a különféle pénzdíjazású irodalmi pályázatokon, de ma már alig lézeng belőlük egy kettő évente. Nem csoda, hogy a pletykák szerint az UNESCO ezt is föl akarja vétetni a veszélyeztetett fajok listájára.

De mivel az írók is emberek, nekik is villanyáramot kell fizetniük, és ha megéheznek, a szupermarketben kénytelenek megvenni a betevőt. Végső ideje hát, hogy a magyar államvezetés rádöbbenjen, ezen a téren sincs minden rendben, és bár első ránézésre a nagy tömegeket megmozgató sportrendezvények fontosabbnak tűnhetnek, hosszú távon mégiscsak az irodalomra épül a kultúra, és bár ez nem egy nagy ügy, e nélkül az apró fűszer nélkül egyetlen civilizált állam sem létezhet. Ha a politika felfogná, hogy az irodalom nem csak néhány sújtólégnyomásos egyén öncélú szórakozása, játszi könnyedséggel rá lehetne rakni a bulvárra és a kommerszre azt a pár forint irodalomadót. A baj csupán az, hogy már a kezdetek kezdeténél megfakadtunk: mindmáig nem létezik olyan felmérés vagy definíció, amely kimondania, milyen irodalomra van szüksége a magyarnak, és mi az, amit megvet.

Ehhez egy széles körű, országátfogó körkérdésre volna szükség, amelyben mindenki elmondhatná, milyennek képzeli el azt az irodalmat, amely nemcsak szórakoztat, hanem nevel is. Talán megérné azon is elgondolkodni, hogy az ének terén szerveződött tehetségkutatók mintájára irodalmi tehetségkutatókat is szervezhetnénk, éspedig úgy, hogy a tehetséges aspiránsok csillogó körülmények között, egy szakmai zsűri előtt produkálnák magukat. Az írók ott helyben lefirkanthatnának valami elbeszélés szerű szöveget, az olvasók meg elrebeghetnék, hogy mindez miért jól.

Valamit mindenképpen tenni kéne, mert ha ez marad a trend, mint ami most van, az irodalom szépen lassan fölszárad és eltűnik, akár az útszéli pocsolya. A legaggasztóbb jel a kulturális portálokon máris nyomon követhető: miközben a filmben, a zenében és az egyéb művészetekben valósággal pezseg az élet, az irodalomról szóló híreket úgy kell összevakargatni. Lehet, hogy ebben maguk az írók is hibásak: ha eszükbe jut valami, azt olyan magabiztosan és elszántan írják meg, mintha garantált lenne hozzá a siker. Ha előtte végeznének egy közvélemény-kutatást, rögtön tisztább lenne a kép. Nem beszélve arról, hogy ha száz számra érkeznének a biztatások, hogy ezt vagy azt a regényt igenis érdemes megírni, az már önmagában fölérne egy honoráriummal. És ha a szavazáskor mindenki átutalna két forintot az maga lenne a mennyország. Talán azoknak az éhenkórász brit íróknak is ebbe az irányba kéne tapogatózniuk.

A lövöldözés mint tantárgy

Az egyik legtöbbet hangoztatott közhely manapság, hogy a magyar oktatásügynek komoly kihívásokkal kell megküzdenie: helyre kéne hozni azt, ami az utóbbi húsz, harminc év alatt a sorozatos kísérletezések miatt elromlott. A tananyag kész káosz, az adminisztráció az őrület határára sodorja a tanárokat, és az egészben az a legszebb, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Az oktatás elméleti szakértői még mindig úgy képzelik el a tanítást, mint amikor még nem volt meg az információs szupersztráda és a tudás egyenlő volt a jól informáltsággal.

A diák is és a tanár is arra van kárhoztatva, hogy bejárjon az iskolába, pedig ezt a dolgot online is meg lehetne oldani. Például akár el is lehetne törölni a tizenhat év feletti tankötelezettséget. Nincs semmi értelme annak, hogy azok is bejárnak az órákra bomlasztani, akik nem képesek, vagy nem akarnak tanulni. Ezekből a rebellisekből ugyan nem lesz orvos vagy egyetemi docens, de ugyanolyan vígan elkapálgathatnak valamelyik kukoricatáblában, mintha azok lennének.

Kíváncsian várom, hogy ez az egész cirkusz, amit konokul és hajthatatlanul közoktatásnak nevezünk, mikor fog összeomlani. Több intő jel is ezt mutatja, de a legnagyobb baj talán az, hogy a gyerekeknek nincs semmilyen jövőképük. Amikor az általános után beiratkoznak valamelyik középiskolába, csak a nagy nihilt látják maguk előtt. Alibiből tanul szinte mindenki.

Pedig ezt az egészet egy kis fantáziával könnyedén meg lehetne pezsdíteni. Hamarjában az a világjelenség jutott eszembe, hogy egyre több helyen tör kis spontán lövöldözés. Látszólag békés, jól szituált emberek egyszer csak stukkert ragadnak, és rádurrantanak mindenre, ami mozog. Ha ez a dolog így folytatódik, biztosra vehető, hogy élete végéig mindenki találkozni fog ilyen helyzettel, legalább egyszer. Amikor pedig fütyülni kezdenek a fejünk körül a lövedékek, fogalmunk sem lesz, mit kell cselekednünk. Talán ezért is célszerű lenne bevezetni az iskolákban a Lövöldözés nevű tantárgyat. Ennek során a tanulók megismernék az efféle helyzetek komplexitását, és megtanulnának reagálni rá. Ezzel párhuzamosan a Magunkon uralkodás című tantárgy is megérne heti egy órát, mert itt meg azt lehetne megtanulni, miként küzdhető le az a csábítás, hogy az ember fegyvert ragadva egyszer csak veszett pusztításba kezdjen.

Ha körbepillantunk a világban, vagy a saját portánkon, könnyen beláthatjuk, hogy az efféle, alternatív tantárgyak lehetősége szinte kimeríthetetlen. A lényeg az, hogy a magyar oktatáspolitika előtt tárva nyitva áll a lehetőségek kapuja. A kérdés csak az, ki megy ki rajta, és ki az, aki inkább befelé törekszik.