A lövöldözés mint tantárgy

Az egyik legtöbbet hangoztatott közhely manapság, hogy a magyar oktatásügynek komoly kihívásokkal kell megküzdenie: helyre kéne hozni azt, ami az utóbbi húsz, harminc év alatt a sorozatos kísérletezések miatt elromlott. A tananyag kész káosz, az adminisztráció az őrület határára sodorja a tanárokat, és az egészben az a legszebb, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Az oktatás elméleti szakértői még mindig úgy képzelik el a tanítást, mint amikor még nem volt meg az információs szupersztráda és a tudás egyenlő volt a jól informáltsággal.

A diák is és a tanár is arra van kárhoztatva, hogy bejárjon az iskolába, pedig ezt a dolgot online is meg lehetne oldani. Például akár el is lehetne törölni a tizenhat év feletti tankötelezettséget. Nincs semmi értelme annak, hogy azok is bejárnak az órákra bomlasztani, akik nem képesek, vagy nem akarnak tanulni. Ezekből a rebellisekből ugyan nem lesz orvos vagy egyetemi docens, de ugyanolyan vígan elkapálgathatnak valamelyik kukoricatáblában, mintha azok lennének.

Kíváncsian várom, hogy ez az egész cirkusz, amit konokul és hajthatatlanul közoktatásnak nevezünk, mikor fog összeomlani. Több intő jel is ezt mutatja, de a legnagyobb baj talán az, hogy a gyerekeknek nincs semmilyen jövőképük. Amikor az általános után beiratkoznak valamelyik középiskolába, csak a nagy nihilt látják maguk előtt. Alibiből tanul szinte mindenki.

Pedig ezt az egészet egy kis fantáziával könnyedén meg lehetne pezsdíteni. Hamarjában az a világjelenség jutott eszembe, hogy egyre több helyen tör kis spontán lövöldözés. Látszólag békés, jól szituált emberek egyszer csak stukkert ragadnak, és rádurrantanak mindenre, ami mozog. Ha ez a dolog így folytatódik, biztosra vehető, hogy élete végéig mindenki találkozni fog ilyen helyzettel, legalább egyszer. Amikor pedig fütyülni kezdenek a fejünk körül a lövedékek, fogalmunk sem lesz, mit kell cselekednünk. Talán ezért is célszerű lenne bevezetni az iskolákban a Lövöldözés nevű tantárgyat. Ennek során a tanulók megismernék az efféle helyzetek komplexitását, és megtanulnának reagálni rá. Ezzel párhuzamosan a Magunkon uralkodás című tantárgy is megérne heti egy órát, mert itt meg azt lehetne megtanulni, miként küzdhető le az a csábítás, hogy az ember fegyvert ragadva egyszer csak veszett pusztításba kezdjen.

Ha körbepillantunk a világban, vagy a saját portánkon, könnyen beláthatjuk, hogy az efféle, alternatív tantárgyak lehetősége szinte kimeríthetetlen. A lényeg az, hogy a magyar oktatáspolitika előtt tárva nyitva áll a lehetőségek kapuja. A kérdés csak az, ki megy ki rajta, és ki az, aki inkább befelé törekszik.